Felkeltem reggel korán, na nem mintha akartam volna, egyszerűen csak annyi, de annyi dolgom volt még, hisz nyakunkon a húsvét...
Leszaladtam a boltba, de előtte beugrottam a virágoshoz barkáért. Az eladó úgy nézett rám, mintha legalábbis Mikulássapkát kértem volna..."Nincs barka" mondta. Kissé ingerült lettem, mert nehezen viselem, hogy bár kis településen élünk, soha nem az van, amit szeretnének a vevők, hanem van valami, aztán panaszkodnak, hogy nem megy a bolt.. "Hogy-hogy nincs, hiszen húsvét van? "-kérdeztem. "A jó idő miatt, már elvirágzott"-hangzott a válasz. Jó vettem még 30 tojást, és uzsgyi haza.
A gyerekek még aludtak, gondoltam hadd aludjanak. Felraktam 20 tojást főzni, pontosabban 23-at, úgyis eltörik néhány. Aztán kitaláltam, hogy barka híján más ágakból készítek húsvétfát. Megkerestem a metszőollót, kimentem a kertbe. Néhány aranyvesszőt levágtam, de megállapítottam, hogy ez is eléggé elvirágzott. Most mi legyen? Vágtam néhány más ágat, valami vörös bokorról néhány apró virággal, majd egy fa vadhajtásait, barkaszerűen nézett ki zárt rügyeivel, -amik azóta érdekes levélzetté bomlottak, - és némi zöldet. Bent vázába tettem, és megállapítottam, egész helyes ki csokor lett.
Aztán a feje tetején álló konyhát rendberaktam, a tojásokat kivettem száradni, feltettem vizet az ebédhez, lementem a pincébe megkeresni a húsvéti festékeket és díszeket tartalmazó dobozt. Közben a Föld is jócskán elfordult már e tengelye körül, és lám csivitelni kezdett a telefonom. Épp belebonyolódtam a beszélgetésbe, amikor lányom bejött, és nem sokat teketóriázva közölte, hogy, egy; nem jó a csokor, kettő; nem jó a főtt tojás. Na itt a vége, fuss el véle...is lehetne, de nem, csak a jókedvem szállt el a történet nem fejeződik még be.
-Anya, ez a csokor nem húsvétfa, barka kell és az a sárga izé.
-Hát, sajnos mindkettő már elvirágzott, ebben a nyári melegben, sajnos már nincs.
-De erre nem akaszthatunk fel díszeket.
-Már miért ne akasztgatnánk, ez is szép lesz.
-De anya, ha ráakasztunk díszeket, hányni fogok tőle.
-??? De hát szép lesz, hidd el!
-A vendégek is kifordulnak a házból ha meglátják! Pont az a a baj, hogy szép, így giccses lesz ha még fel is díszitjük..
Hát ezt nem így kellett volna... Nem az a baj, hogy más a véleményed, hogy esetleg nem tetszik a csokor. Hanem, ahogy előadod. Először is várhatott volna, amíg befejezem a telefonálást, így engem is égetsz, hiszen behallatszik a beszélgetés, és Á most meg lehet róla győződve, hogy valami ocsmány kis csokrot készítettem.
A kritikánkat jobb négyszemközt mondani, hogy feleslegesen ne hozzuk kínos helyzetbe azt akinek szánjuk. Másrészt, dicsérettel kellett volna elkezdeni. Vedd szépen sorra, mi az amit értékelni tudsz benne, és kezdd, valahogy így: -Anya, ilyen korán felkeltél, hogy már ennyi mindent csináltál! Milyen szép rend van! És boltba, is voltál? Anya Te egy angyal vagy! Ez biztosan jól esett volna, és semmi olyat nem mondtál, ami ne lett volna igaz. :) Aztán folytathatod: -Anya, ez a csokor nagyon szép lett, ez már annyira szép, hogy szerintem nem is lenne jó, ha feldíszítenénk, mert akkor már csicsás lenne! Erre én: -Jaj, de aranyos vagy, hogy ezt mondod, tényleg ennyire tetszik? -Igen, de komolyan mondom, szerintem vegyünk inkább barkát, és aranyágat! -Hát sajnos már elvirágoztak, de ez is jó lesz, maximum nem rakjuk fel az össze díszt, csak néhányat, és akkor nem lesz csicsás se. Ezzel nem bántottál volna meg, sőt örültem volna, hogy értékeled eddigi munkám, sőt fontosnak tartod, részt akarsz benne venni, és segíteni akarsz egy jobb megoldás kitalálásában. És Te is elmondtad volna a véleményed, és teret kaphattál volna megvalósítására...
De nem ez történt. Egy beszélgetést megszakítva megtámadtál, lehordtad az eddigi összes munkám. Erre én, dacosan: Hát ha Te jobbat tudsz, csináld meg te! És ez talán a legnagyobb baklövés: "akkor csináld meg Te!" Hisz ez senkinek nem lesz jó! Már megtanulhattam volna! Te sosem fogod igazán látni annak értékeit, amit én csináltam, és én, sosem fogom szeretni, azt amit te... Te jól megbántasz, értéktelennek nyilvánítod az eddigi tevékenységem, aztán kinyilvánítod, hogy én alkalmatlan vagyok a feladatra, kár is ezzel foglalkozni, hiszen szemét az egész...majd Te, az Ász!
Én pedig vagyok olyan hülye, hogy hagyom, sőt még tálcán kínálom a lehetőséget...
Ahelyett, hogy nem csak ránéznél, hanem látnád is a munkám, és segítő szándékkal közelednél felém. Óvatosan, hogy közben a lelkembe ne taposs, négyszemközt, hogy közben ne áztass el...
Hidd el örültem volna, megfogadtam volna tanácsod, s talán bármelyikünk külön verziójánál jobb lett volna a végeredmény...
Régen többször volt, hogy együtt kódorogtunk, nézelődtünk, vásároltunk, és ez valahogy mindig olyan különleges anya-lánya kapcsolat volt, amely huncutságaival még jobban összekötött. Ezt szerettem volna megismételni. Sosincs idő, hétközben az iskola után, a különórák között, mindig csak versenyt futunk az idővel, és a felgyülemlett háztartási romokkal. De most nem érdekel, ha nem akarod, hát nem, ha elkésünk, hát el, de szeretnék veled elmenni vásárolgatni.