Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy boldog voltam. Nagyon boldog. Olyan ismeretlen érzés volt ez. Pedig nem történt semmi különös.
Reggel volt, viszonylag korán ébredtem, még mindenki aludt. Lementem, kimentem a teraszra. Leültem a lépcső tetejére, csak a kert vett körül, a kert melegsége. Soha nem szoktam ott ülni, de ez most olyan természetes volt, mintha mindig ott ücsörögtem volna. Finoman simogattak a napsugarak. Csönd volt, de nem üres csönd, a természet csöndje, a lágy szellő, és madárcsicsergés észrevétlenségével. Egyszercsak finoman hallom ahogy odajössz mellém, lágyan átölelve letelepszel mellém. Nem szólunk, csak ülünk tovább. A gyerekek még alszanak. és együtt érezzük a boldogságot. A leírhatatlan boldogságot. Hogy minden rendben lesz. Hogy mindegyikünk boldog, és ezt semmi nem zavarhatja már meg. És a valóság is ott lebeg, tudom, hogy várnak a napi teendők, tudom, hogy vár a munka, tudom, hogy mégsem lehet ez a paradicsom. De olyan biztosan tudom, hogy minden rendben lesz, hogy boldogak leszünk, hogy semmilyen kétség nem merülhet fel. Ilyen lehet a mennyország? Csodálatos érzés. Kár, hogy ez csak egy álom... remélem nemcsak egy álom...
